- MIVAAAAAAAAAAAAAN!!!!!!??????? – dülledt ki a szeme mindenkinek, csupán Forbesi, Shibata és Acho voltak nyugodtak.
- De az…hogy…mi…de…hát….ez nem lehet igaz………..- makogott Mima.
- Még jó, hogy én nem ismertem az apám, vagyis nem az apám…..bár várjunk csak! Anya! Te az anyám vagy!!!??? Mármint a vérszerínti? – szólt Ryoko.
- Igen Ryoko, én a vérszerinti anyukátok vagyok.
- Phuuuuu tiszta szerencse……..
- De én…ezt nem értem…akkor, hogy lehet az hogy én egy idegennel nevelkedtem, eddig? – mondta Mima tovább és könnycseppek jelentek meg az arcán.
- Tudod Mima, ez egy hosszú történet. Megpróbálom neked megfogalmazni egyszerűen és tömören. De persze valahol egy picit téged is érint Ryoko. És titeket is srácok.
- Nos az úgy volt, hogy ez az iskola, még amikor Tokióban volt, én odakerültem a képességem miatt, és anyukátok is. Ott ismerkedtünk meg és szerettünk egymásba. Később össze is házasodtunk, és hát…csináltunk ezt-azt. Lássátok, itt vagytok..köh-köh. Na szóval, és miután megtudtuk, hogy anyukátok teherbe esett, mi kétségbe estünk……..

10 perc múlva.

Ás így az iskolában maradtam tanítani, de nem vállalhattam a felelősséget, hogy velem maradj Mima, mert akár bajod is eshetett volna. Ez volna a mese vége. – fejezte be Fobeshi.
A szobában mély csend. Mima, Ryoko, Misashi és Kazuma álla a földet húzta, és nyáluk csillogott a lemenő napfényben.
- Hé, emberek, jól vagytok? – kérdezte Shibata.
- Mi? Ja! Persze…csak…ha ez tényleg a rövidített változat volt, akkor milyen lehet a hosszú?! – szólt Ryoko.
- Haha – nevettek a felnőttek.
- Ez nem vicces! Ne nevessetek! – kezdett el sírni Mima, és elszaladt ki az ajtón, majd megált egy kis utcával arrébb és nekidőlt a falnak.
Az idő megint megállt.
- Miért sírsz? Apukád, avagy a nehéz igazság miatt? – kérdezte Leonard.
- Igen! – és Mima belekapaszkodott Leonardba – Nem tudom miért, de most viszont annyira jól esik, hogy itt vagy…..
- Hmm. Nah, szerintem menny vissza a többiekhez, mert aggódnak érted.
Azzal Leonard felkapta, és odavitte az ajtó elé Mimat, aki ezalatt végig kapaszkodott szorosan Leonardba, majd Leonard elment és az idő helyreállt.
Mima benyitott, mosolyogva.
- Jól vagy? – kérdezték.
- Igen, hála………….semmi. Jól vagyok.
- Rendben. Na menjünk vissza az iskolába, mert holnap még lesz tanítás. – szólalt fel Fobeshi.
Mindenki öltözött, majd észrevették, hogy Musashi és Kazuma ott ülnek a fotelban, kerek szemekkel átölelve egymást és nyáladzanak, mintha valami szellemet láttak volna.
- Héééé fiúk, jól vagytok? – üvöltött Acho.
- Musashi, szivem, gyere mááár, ne viccelődjetek, vagy ma nem alszom veled….
- Szivem???!!! Ti jártok? Ohhh én nagy lányom! Hát, sok sikert nektek. – Acho elmosolyodott és örült ennek a hírnek, örült hogy végre nagy lánya van.
Miután Ryoko befejezte a mondatot Musashi észbekapott és már ment is, majd Kazuma is utánuk.

A koleszban este.

- Nah egy viszonylag jó napot zárhatunk. És mostmár tuddjuk, hogy apukánk mindig vigyáz ránk. – mondta Ryoko, miközben már a többiek aludtak, csak Mima és ő voltak ébren.
- Igen. Na szia, jóéjszakát. Gondolom indulsz át Musashihoz. Bleeee!
- Igen, megyek egy jót csicsikálni. Na szija  tesóóóó, jóéccakát.
Ryoko át is ment a fiúk szemközti szobájába.
- Szia drágám, csak hogy megjöttél. Azt hittem hogy nem jössz. – köszönt Musashi.
Ryoko odabújt Musashihoz, és megfogta a…központi fűtő rendszerét.
- Jajj dehogy szivem. Itt vagyok. – kacér mosoly ült Ryoko arcán, és lekapcsolták a villanyt.
Eközben a másik szobában…Mima befeküdt az ágyba, és érezte, hogy egy másik ember befekszik hozzá.
- Ki vagy?
- Leonard. Ugye nem baj, hogyha veled töltöm ezt a szép éjszakát?
- Hááát….-pitult el Mima- nem bánom, de ne számíts semmi olyanra!
- Nem is azért jöttem, kis butus. Csak szeretlek, szeretlek megérínteni.
Majd Leonard megpuszilta Mima vörösen izzadó arcát, és lehunyták szemüket.

És az utolsó rész következik by: Lumiere :D <3333333